Sikertörténeteket éppúgy találunk a könyvben, mint szomorú sorsokat, soraiból megérthetjük, mit jelentett színésznek, egyetemistának, elvált nőnek vagy éppen családanyának lenni a 19. század végén. A kötet újságcikkek, visszaemlékezések és statisztikák alapján mutatja be a kort, amelyben egyáltalán nem volt egyszerű nőnek lenni, mégis felismerhetők az egyenjogúsághoz vezető hosszú út első mérföldkövei.
Szécsi Noémi nőtörténeti blogja, a Halcsontos fűző nőtte ki kereteit, a bejegyzések témái kibővítve és rendszerezve, szakmai szerzőtárs, Géra Eleonóra történész segítségével olvashatók most a könyvben. A nőtörténet azon nagy korszakát mutatják be, amelyben egy nő nemcsak a szépségéről vagy a botrányairól híres, hanem művészként, tudósként is kitűnik, érvényesül, netán jól keres. Amikor pénzzé tudja tenni, vagy befolyásra váltani a tehetségét – a férfivagyonok és a férfikarrierek világában.
Persze a jó származás nem volt hátrány ebben a korban sem, bizonyos területeken mégsem a módosabbak érvényesültek. A színésznők például a kötetben feldolgozott időszakban, 1860 és 1914 között jobbára lecsúszott kisnemesi családokból kerültek ki, de nemcsak az anyagi nehézségek, hanem a bizonytalanság is nehezítette őket döntéseik meghozatalában. Így volt ezzel Déryné is, aki sikeres vendégfellépése ellenére nemet mondott a pesti német színház hívására, pedig a biztos megélhetésről és sikerről mondott le. Hosszú távon persze a magyar nyelvű színjátszás megteremtőinek állt a zászló az identitását kereső magyar fővárosban, de az úttörők ezt még aligha érzékelhették. Sanyarú körülmények között nőtt fel Jászai Mari is, aki egy ács gyermeke volt. „Gyermekkora poklát élénk színekkel festi meg visszaemlékezéseiben: gonosz mostoha, éhezés, cselédsors, patkányok, háború és erőszak: Jászai éppen erre alapozta az identitását” – írja a könyv.
Olvashatunk szerelemről, házasságról, válásról, a női testről, felvilágosításról, gyermeknevelésről, az úrinők és a cselédek kapcsolatáról, de még a társasági életről is. A könyvből kiderül például, hogy a Budapestet Trieszttel összekötő vasút megépítésével vált Siófok Balatonfüred vetélytársává. A nemesi családok mind nyaralókat építettek a part mentén, a fővárostól kicsit távolabb eső Balatonszemest az 1880-as években kezdték el felfedezni a nyaralók, és kiépültek a nyaralótelepek. A kor szülöttei hittek a Balaton vizének jótékony hatásában, így a leromlott egészségű gyermekekkel együtt előszeretettel maradtak tavasztól kora őszig a Balaton partján. A fürdőhelyek mindenki számára kikapcsolódásként szolgáltak, így a cselédek a mindennapi strandolás mellett a hajókázásból és a csónakázásból sem maradtak ki, bár ők eközben is a gyermekekre figyeltek.
A közhiedelemmel ellentétben korántsem botránkoztatott meg minden nemes hölgyet cselédeik ledér élete. A főváros szórakozási lehetőségei ugyanis a cselédlányokat ugyanúgy vonzották, mint a vidékről fellátogató módosabbakat, és megesett néha, hogy egy-egy átmulatott este eredménye a terhesség lett. A ház asszonyai legtöbbször megengedően bántak a gyermekeiket esetenként dajkához adó leányanyákkal, nem fogták fel tehát a cselédlányok házasságon kívüli viszonyait olyan tragédiaként, mint azt sok kortörténet sugallja. Az úrnők kivétel nélkül vállalták a gyermek tartását, vagy bizonyos kora után oda is vették magukhoz, ha elégedettek voltak az anyjukkal. Persze házon belül is történtek „balesetek”, a nemesi ifjak szerettek ugyanis huncutkodni a szobalányokkal. Míg egyesek elutasították az ajánlatokat, mások örömmel fogadták a közeledést. Nem is csoda, hogy a férfiaknak megtetszettek a cselédek, hiszen a háziasszonyok többsége elvárta, hogy a szolgáló fiatal, tiszta és csinos legyen, mivel az emelte igazán a ház fényét. Az nem jutott eszükbe, hogy a szemrevaló leányzókra esetleg a vendégeken kívül a ház férfi tagjai is felfigyelnek.
Ez az az időszak, amikor a párválasztás módja is megváltozik, amikor egyáltalán nem volt ördögtől való, hogy a fiatal hölgyek szerelemből házasodjanak. Igaz, ez inkább a nemesi származásúak kiváltsága volt, a szegényebbek nemigen válogathattak. Volt, aki egyenesen úgy gondolta, ha nem adatik meg a szerelmi házasság, még mindig jobb vénlányként megöregedni, mint egy életen át boldogtalan, kiszolgáltatott érdekkapcsolatban élni. „Ki a szeretett nőt egy vagyonosért hűtlenül elhagyja: boldogtalan, mert a gyenge, beteges nő komorrá, kedvetlenné tette rá nézve az életét” – írja Kalocsa Róza Az illem könyve című, 1884-ben kiadott munkájában.
Fordult a kocka az apaszerep megfogalmazásával kapcsolatban is. Bár a gyermekek gondozása továbbra is elsősorban az anyák feladata maradt, az édesapák gyermekeikhez való viszonya nagyot változott: szeretetük kimutatását nem a gyengeség jelének fogták fel, sokszor a kezdetektől tevékenyen részt vettek a gyermek nevelésében. Megoszlottak persze a gyakorlatok, amikor a napi teendőkről volt szó. Sokan, anyák és apák egyaránt, nem is maguk vállalták a nemes napi feladatot, hanem dajkára bízták a kicsiket, akik szoptatták is a gyermekeket. Mások azonban saját maguk gondoskodtak utódaikról, és kevésbé bíztak meg a kétes tudással rendelkező, inkább népi szokásokra hagyatkozó, műveletlen segítőkben. Itthon egyébként elterjedt a szokás, hogy nyelvtanulás céljából német nyelvű pesztonkát, tehát nevelőnőt fogadtak fel, francia és angol nő azonban csak elvétve került a középosztálybeli gyermekek mellé.
A családtervezés fogalma is ekkor épült be a köztudatba, melynek gondolata Franciaországból indult ki, majd terjedt el egész Európában: egyre több család döntött úgy, hogy két gyermeket vállal csupán, valószínűleg az anyagi terhek elkerülése miatt. Több korabeli szerző veti fel, hogy a fogamzásgátlás formái nem voltak ismeretlenek ebben az időszakban. Míg ugyanis 1880 és 1990 között minden ezer lélekre 44,2 születés esett, addig 1895-től 1990-ig 37,4. Eltérő viszont, hogy ki honnan tájékozódott a praktikákról. A gazdagabbakhoz Nyugatról érkeztek a legmodernebb információk, az alsóbb rétegek körében viszont inkább a bábák terjesztették néha babonás tudásukat. A fogamzásgátlás legmodernebb formái mégis lassan terjedtek el: bár Amerikában az 1850-es évektől árultak a patikákban gumióvszert, itthon még a század végén sem nevezhető kedveltnek az eszköz.
A munka területén is hatalmas változást figyelhetünk meg. A jobb kereseti lehetőségek, amelyekhez diploma is kellett, pár évvel a századforduló előtt nyíltak meg a nők előtt, habár sokan dolgoztak már előtte is. Több mint két és fél millió kereső nőről számolnak be a Magyar Királyság statisztikái. A nők száma akkor kezdett igazán növekedni az egyetemi szakokon, amikor az 1896-tól elindított gimnáziumi osztályok diákjai sorra végeztek, ezért is lett szükség az 1901-ben alapított Wlassics-kollégiumra, ahol a nőgimnázium érettségizői lakhattak, míg egyetemi tanulmányaikat folytatták. Persze sokan aggódni kezdtek a tendencia miatt, és figyelmeztették is a férfitársadalom tagjait. Nem fogadták kitörő örömmel a válásokat sem ebben a korban, sokszor a családtagok el is fordultak azoktól a hölgyektől, akik erre adták a fejüket, hiszen az az egész famíliára rossz fényt vetett.
